Töltse ki a pinworm színpad táblát

Budapest, Kövesd Politikai megbízott Magyar Hadügyi Népbiztosság De én nem az apám érdeméből akartam boldogulni, hanem a magaméból, így aztán az igazolványt nem mutattam meg eddig senkinek, csak most mindenkinek.

Információk az iskolánkról

Az is elképzelhető, hogy — ha tudják, hogy egykori vöröskatona fia vagyok — az Írószövetség elején nem zár ki minden indoklás nélkül tagjai sorából, s nem történik meg, hogy — os rehabilitációm rövid pünkösdi királyságát nem számítva — az Írószövetségbe csak 25 év múltán, ben lépek vissza.

Hogy miért, nem tudom. Írni igazán lehet tagsági igazolvány nélkül is, különösen ha az ember munkásságát az Írószövetség oly kevéssé méltatja figyelemre, mint az enyémet. Vagy — ugyancsak áprilisában — nem tesznek ki öt kemény, újjáépítésben töltött év munkája után a Rádiótól ahol akkor mint műsorfőtitkár a lebonyolítás vezetője voltam olyan becstelenül, hogy a hátsó lépcsőn kell lelopakodnom, mint valami bűnösnek, néhány képemet, két hamutartómat magamhoz szorítva.

Vagy nem minősítenek le következő munkahelyemen, a Tankönyvkiadónál osztályvezetőből nyomdai korrektorrá, ahol a műszaki osztályon én adok ki alkalmi különmunkát a tengődő Pilinszky Jánosnak. Vagy nem kerülök középiskolai tanári diplomával egy külvárosi általános iskolába, ahol angol—német szakos létemre magyart és történelmet kell tanítanom, paraziták nézni ahol csak azért verem a gyerekeket a gonoszakatmert titkon remélem, hogy feljelentenek, és végre kitesznek.

De nem tettek ki, sőt az érintett szülők buzgón helyeselték eljárásomat, és azt kívánták, bár minden pedagógus lenne töltse ki a pinworm színpad táblát szigorú.

Talentum, a szó a bibliai időkben még pénzérmét, a pénz értékét jelölte, ma a magyarul kicsit régiesen hangzó talentum szó hallatán a világ számos nyelvén a tehetség fogalmára asszociálunk.

Innen kerültem végre, Bóka László barátom dékánsága alatt, S tanszékre csak ben jutottam, Ortutay Gyula rektorsága idején. Ortutayt már régről ismertem, ból, akkor szerepeltem először egy Keatsről szóló előadásommal a rádióban. Az irodalmi osztály vezetője — ig, a németek bevonulásáig — Cs.

Szent Sárkány és a györgy - sárkimese - Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu egy nagy hegy lábánál, aminek félelmetes neve volt. Úgy hívták, hogy Bőemberalja. Nem sokan tudták, mitől van ilyen rettenetes neve a falunak, ahol egyébként ugyanolyan derék, szorgos sárkányok éltek, mint bárhol máshol Givdullahban. Nappal kijártak a földekre dolgozni, délben elvonultak a ligetek felé egy kis ebédrevalót harapni, este pedig szorgosan foglalkoztak a sárkányporontyokkal. Nem mondom, némelyik sárkányfiak el-elmentek a kocsmába szeven-upozni.

Szabó László volt, lektorai Ortutay és Örley István. Szabót nemcsak lenyűgöző műveltségéért csodáltam, de kivételes organizáló, adminisztratív tehetségéért is. Ezt a képességét átadta munkatársainak, akik közül 45 után — immár engem segítve — ott volt a szorgalmas, az ügyvitelt fölényesen ismerő Szűcs Erzsi, Jancsó Klári, Dunay Pálné. Boldog időszak volt, de nem tartott soká.

Visszatérve apám igazolványához, meg kell vallanom, hogy az alma messze esett a fájától. Apám ig volt párttag, ben magas korára való tekintettel — nyolcvankét éves volt akkor — már nem lépett vissza, indokolását az illetékes pártszervezet is méltányolta. No és az anyám? Anyám forradalmár volt — nem, helytelenül mondom, anarchista. Egy rossz házasság hálójában vergődve mindenfajta rend ellen lázadt, ajkáról örökké csak a lázadás keserű szavait kellett hallanom. Lázadt a család intézménye, az adófizetés kényszere, az egyenruha, a polgári kötöttségek valamennyi formája ellen, lázadt, mert az elviselhetetlen élet csak így vált elviselhetővé a számára, lázadt öregségéig.

Akkor megijedt a haláltól. Ilyen családi hagyományok sutba dobásával léptem be én februárjában — Budán még dörögtek az ágyúk — a Kisgazdapártba. Miért döntöttem így? A két marxista párt — a kommunista és a szocialista — túlságosan dogmatikusnak tűnt a szememben.

Király, katona, polgár

Azonfelül Magyarország — akkor — agrárország volt, lakosságának túlnyomó többsége paraszt, hozzá képest a munkásság létszáma elenyésző. Az ország ipari állammá való átalakítását utópiának tartottam, mivel ennek gazdasági előfeltételei hiányoztak. Választásom ezek után eshetett volna a Parasztpártra, de az ide való belépésemet én, a nagyváros szülötte blaszfémiának éreztem. A Kisgazdapártot választottam hát.

Erre ugyan azt mondhatná bárki, hogy kisgazda se voltam soha, és a közbeszólónak igaza lenne, csakhogy… Kevesen tudták akkor is, ma meg talán már senki sem tudja, hogy a Kisgazdapárt teljes neve így hangzott: Független Kisgazda és Polgári Párt.

Nos, én ebbe a polgári pártba léptem, nem a kisgazdák közé. Ez megint magyarázatot kíván. A as években kétszer paraziták kezelése a fórumokon tanulmányi okokból Angliában, s ott viszonylag hosszabb időt töltöttem.

Ez az Anglia még nem volt azonos a mai, válságokkal küzdő szigetországgal, hanem egy hatalmas világbirodalom középpontja volt. Mindkét ott-tartózkodásom igen nagy hatást tett rám. Ezekben az esztendőkben, mint minden más józanul gondolkodó ember, én is felismertem, hogy Horthy Miklós Magyarországa operettszerűségében anakronisztikus, végleg és reménytelenül elmaradott, kétségbeesetten ragaszkodik az Osztrák—Magyar Monarchia olyan hagyományaihoz, amelyeket a köztársasággá vált Ausztria azonnal és készségesen elvetett.

Az újjászülető Magyarországnak eszményképre volt szüksége, engem ezzel az ideállal Anglia ismertetett meg. Társadalmi berendezkedése, pontosabban a társadalmi érintkezés formái, szokásai hozzám igen közel töltse ki a pinworm színpad táblát a tartózkodás a bizalmaskodástól, amely azonban közvetlenséggel, humorral, játékossággal párosult — mindebben nyomát sem leltem annak az angol hidegvérnek, amelyet rossz múlt századbeli regények írói találtak ki.

Külön megejtett a mi otthoni háremhölgyeink után a női emancipáció olyan értelmű megvalósítása, amely egy egészen másfajta nőtípust teremtett; lányokkal, asszonyokkal barátkoztam, akikkel egyenrangú töltse ki a pinworm színpad táblát társként lehetett érintkezni akár a társaságban, akár a hivatalos vagy üzleti világban.

Mindefölé a parlamenti demokrácia hatalmas burája borult, folyamatosan biztosítva a többségi akaratot s ezzel az akarattal nem egyező kormányzat leváltását. Az először és fiatalon Európába szabadult magyar kritikus szeme ezt látta, ezt a fényt, azért idézte akkor, amikor a Horthy-Magyarország sötétjéből előtántorogva újra világosságra vágyott.

Ehhez az elfogultságomhoz hozzájárult még egy másféle, az, amelyet az angol irodalom ébresztett alapos ismerőjében, s amely erősen elválasztott a nálunk akkoriban — s mit tagadjuk, még ma is — sokkal népszerűbb francia szellemiségtől. Ez utóbbit retorikusnak, patetikusnak, nem őszintének érzékeltem, elsősorban klasszikus drámáiban.

A legszembetűnőbb különbség ezen a téren a két nemzet lírája között mutatkozott: az angolt kozmikusnak találtam, eget-földet rengetőnek, csillagokat mozgató erejűnek, amivel szemben a francia halvány volt, művi, artisztikus, budoárillatú. Párizs vonzó hatása hazánk szellemi életére valószínűleg földrajzi tényezőkön is múlott, London messze volt, városképében pedig korántsem oly megnyerő, mint a francia főváros. Rosszul érintett az is, hogy a francia szellemiség erős hatásában valami olyasmit láttam, ami a maga keleti, délkelet-európai jellegében nem illett a magyarság kívánatos összeurópai szerepéhez.

Ehhez képest még a német hatás is — persze nem Hitler tizenkét évig tartó őrjöngésére gondolok, hanem a német töltse ki a pinworm színpad táblát és filozófiának századokon át bőven kínált ajándékaira — megnyerőbb volt, mint az a francia kispolgári sovinizmus és elfogultság, amely semmivel sem állt a hasonló német megnyilvánulások mögött — lásd Kuncz Aladár Fekete kolostor-át —, s amely igazi mivoltát az első világháborút követő békekötés gyűlöletében vagy legalábbis ellenséges közömbösségében és tudatlanságában árulta el.

Igaz, hogy a békekötés felelőtlenségében az összes nyugati hatalmaknak része volt, de senkinek nem oly döntően és kártevően, mint Franciaországnak. Bevallom, a 39 előtti Európában szerzett tapasztalataim mind olyan irányba terelték a megújulás előtt álló, 45 utáni Magyarország felépítésével foglalkozó gondolataimat, amelyek egyáltalán nem vagy alig vetettek számot az adott helyzet valóságával.

Ez a valóság csak fokozatosan hatolt a tudatomba, s azt kell hinnem, azoknak tudatába is, akik felfogásomat és működésemet hivatalból ítélték meg, inkább szigorúan, mint elnézően, inkább visszautasítóan, mint a nevelés, irányítás módszereit alkalmazva.

Megmaradt Szobotkának

Mindamellett e megítélés kárhoztató jellege pályámon, amíg a koalíciós idők tartottak, tehát ig, nem mutatkozott. A koalíciós korszak sajátos politikájának köszönhetem például a színházi világgal született kapcsolatomat is, amely két ízben jelentkezett életemben, de a második jelentkezéséhez a politikának semmi köze nem volt, ez már teljességgel írói tevékenységem eredményeként jött létre.

Valamikor — úgy emlékszem, nyarán — felhívott Ortutay, akkor már kultuszminiszter, és bejelentette, hogy koalíciós alapon engem delegált a párt a Vígszínház igazgatói székébe. A kisgazdák — nem úgy, mint a Parasztpárt vagy a kommunisták — nem voltak éppen bőviben a színházhoz, irodalomhoz értőknek, így könnyűszerrel eshetett rám a választás, én viszont megilletődötten fogadtam akkor ezt a döntést, amelynek súlyát, nehézségét és gondjait az első percekben aligha mérhettem fel.

A Vígszínház igazgatója továbbra is Jób Dániel maradt, öreg és tapasztalt színházi szakember, aki azonban tévelyegve járt az új töltse ki a pinworm színpad táblát követelményei között, feltétlenül egy friss és fiatal erő segítségére volt szüksége. Jób első tárgyalásunkkor a valamikori Az emberi ostoriféreg fejlődési ciklusa mozi ma Thália Színház helyiségében működő színház irodájában fogadott, Egri István, Marton Endre, Somló István, valamint gazdasági igazgatója társaságában.

Jób öregnek, fáradtnak, megviseltnek látszott, azonkívül bizalmatlan is volt a felülről rákényszerített új ember iránt, aki ugyan mint külső dramaturg már előzőleg is tevékenykedett a színház kötelékében, de most ki tudja, miféle más, az ő egzisztenciáját fenyegető ambíciókkal érkezik helmintikus kezelés mellékhatásai. Töltse ki a pinworm színpad táblát dolgom töltse ki a pinworm színpad táblát az volt, hogy meggyőzzem, nem azért jöttem, hogy kitúrjam a helyéből, hanem életkorát, nagy tapasztalatait tiszteletben tartva kívánok vele harmonikusan együttműködni.

Ez mindjárt enyhített a helyzeten, és Jób előadta terveit, amelyek azonban semmiképpen nem tudtak a régi Vígszínház látókörén felülemelkedni, mintha a kiégett, üszkös falak között még folyna a játék, és működne az a színház, amelynek közönsége is eltűnt, köddé vált.

Jób Molnár Liliom-át akarta mindenáron felújítani, ehhez akkor nem járulhattam hozzá, így megegyezés nélkül váltunk el. Megbeszélésünk után a gazdasági igazgató kért a szobájába, itt vált világossá, hogy a színház voltaképpen mit vár tőlem: olyan anyagi segítséget, amelynek nyújtására még az Ortutay által felajánlott szerény állami szubvenció sem adott lehetőséget.

Kiderült, hogy a színház nyakig el van adósodva, hogy minden este a villanyáram kikapcsolása fenyegeti, hogy a színházi fodrászt nem tudják fizetni, és mindennek orvoslására én lettem volna hivatott. Kedvemet veszítve mentem el, s kedvetlenségem még fokozódott, mikor a színház olyan régi, érdemes tagja, mint Bárdi Ödön, ott várt rám a Rádió épülete előtt, nem tudnék-e neki egy kis előleget biztosítani.

Azután jelentkeztek a titkos és nem titkos drámaírók, soroljam be műveiket a színház műsortervébe, végül pedig feltűntek a színésznők, akiket részint férjeik vagy — mondjuk így — pártfogóik ajánlottak szerződtetésre, részint maguk kínálkoztak meghallgatásra, esetleg négyszemközt, a lakásomon. A rám bízott egyedüli gazdasági program a leépítés, elbocsátás volt, a színház anyagi természetű irányításához egyáltalán nem értettem, s ráadásul egy-két nap múlva megindult az intrika: mit is keres ez a kívülálló a beavatottak világában — megtörve nemcsak a színészek, hanem akár a jegyszedők vagy ruhatárosok monopóliumát is, akik mind beavatottak voltak.

Aztán az elé a válaszút elé kerültem, hogy két állásom közül — mivel a Vígszínház igazgatói státusával összeférhetetlen rádiós működésem — az egyikről le kell mondanom.

Igaz, hogy színházi fizetésem papíron nagyobb volt, ezt azonban valószínűleg soha nem kaptam volna meg, vagy ha igen, annak az árán, hogy a színészeket és a műszakiakat nem fizetem, vagy legalábbis megrövidítem.

Ehhez nem fűlött a fogam, így aztán nyolc nap után ajánlott levélben bejelentettem lemondásomat az igazgatóságról.

További a témáról